Ha menekülnél, de nincs hova.
Hosszú idő után úgy éreztem, újra írom kell. Szakdolgozatomat a hajléktalanság témakörében írom, és most már ott tartok, hogy már csak össze kéne rakni az egészet. Sok érdekes emberrel találkoztam és készítettem interjút. Kollégákkal és kliensekkel egyaránt beszélgettem, faggattam őket a hajléktalanságról és a kivezető útról.
Sokak fejében a hajléktalanok azok, akiket látunk az aluljárókban, köztereken, a villamoson. Látjuk, ahogy tarhálnak, fetrengenek a földön a mínuszokban és utánad ordibálnak az utcán, ha csak 20Ft-ot adsz neki, vagy a kaját akarja hozzád vágni, amit jó szívvel adtál oda neki, mert kiírta egy táblára, hogy éhezem.
Igen ők is hajléktalanok, de nem csak róluk van szó. Az egyik interjúmban őket "Vadcsöveseknek" nevezte egy lakástalan férfi. Akiktől elhatárolódott, hogy ő nem olyan hajléktalan, mert fürdik, tud emberek között élni és ki fog jutni a helyzetéből.
Mikor a kollégáimat kérdeztem, hogy mi lehet a kiút a hajléktalanságból, mindenki azt említette, hogy bérlakások és munkahely. Viszont mikor rákérdeztem, hogy oké, aki a lakását elveszítette, mert éppen egy krízis időszak kellős közepén van, annak ez kiút, de mi van azokkal, akiket látunk az utcán? Velük mit lehet kezdeni? Mert ugye vegyük sorra, hogy mit tehet ebben az esetben egy szociális munkás? Vagy beavatkozik, vagy nem. Felajánlhatjuk neki a szállót, de ha nem akar, mi nem kényszeríthetjük arra, hogy ne az utcán töltse az éjszakát.
Akkor mégis mi a kiút? Van-e egyáltalán? És kell-e, hogy legyen? Vagy csak magunkat akarjuk megnyugtatni azzal, hogy úgy teszünk, mintha tennénk valamit? A társadalom egészét pedig miért érdekli, hogy tegyünk valamit? Egyszerű képmutatás, megfelelési vágy vagy valódi emberi szándék húzódik a rendelkezések, tenni akarás mögött?
Van elég férőhely? És milyen állapotban vannak ezek? Ki akar oda bemenni? Aki látott már ilyet, tudhatná, hogy ép eszű ember ide tényleg csak akkor teszi be a lábát, ha nem akar megfagyni. Beszéltem olyan hölggyel, aki csak a lakását veszítette el, ezért pár napot kénytelen volt a fapadon tölteni. Elmondása szerint mindenét elvették, kötözködtek vele. Hogy kik szállnak meg itt általában? Otthontalanok.
Kik az Otthontalanok? Breitner Péter egy tanulmányában így foglalja össze: "Az otthon családot, szeretett emberekhez tárgyakhoz való kötődést is jelent, hátteret, amely hozzásegíti az embert, hogy kielégítse alapvető szükségleteit, és az otthonon kívül is egészséges kapcsolatokat tudjon kialakítani és fenntartani. Az otthonnélküliség különös tekintettel a kötődések hiányára, olyan apatikus, nihilista állapotot eredményez, amelyben a folyamatos, kiegyensúlyozott munkavégzés, tehát az önfenntartás sem lehetséges.”
Ezek fényében nem helytálló az a meglátás, hogy munkával és lakhatással el lehet tüntetni a csúnya hajléktalanokat az erre érzékeny szeműek elől.
Az a nagy helyzet, hogy ők szellemileg és fizikailag is le vannak épülve. Teljesen antiszociálisak, kapcsolataik időlegesek és többnyire érdekek mentén alakulnak ki. Létrejönnek csöves tanyák, (találnak egy romos, lakatlan házat, ahova beköltöznek, addig, amíg már számukra is lakhatatlanná nem teszik, vagy elzavarják őket onnan) kolóniák, vagy csak párok. Egy idő után viszont a legtöbbjük a magányos életmódra áll át. Ekkor már kerülik az emberek közelségét, képtelenek az alkalmazkodásra, és társuk csupán a függőségük.
Egyetlen egy konstruktív ötletet hallottam az egyik kollégától, aki a Baptistáknál dolgozik, hogy ott működik egy konténer rendszer krízis időszakban, és oda olyan embereket várnak, akik nem férnek be a fapadra sem, mert olyan minimális szabályokat sem tudnak betartani, ami egy estére szól. Számukra ha lenne egy fűtött konténer egy matraccal bőven elég lenne, mert megmenthetné őket a megfagyástól. Ha ezt rendszeresen igénybe vennék és kialakulna bennük az alkalmazkodás egy kis szikrája, nagyobb eséllyel lehetne segíteni rajtuk.
Persze segíteni csak azon tudunk, aki ezt akarja és tesz is azért, hogy változás következzen be az életében.
Minden ember önálló személyiség. Nincs két egyforma arc. Nincs két egyforma ujjlenyomat. Nincs két egyforma élettörténet.
Ennek függvényében akármilyen programban, vagy intézményrendszerben gondolkodunk, hatástalan lesz. Erre kellett rájönnöm a kutatásom végére. Tehát a hipotézisem hibás volt. Nem lehet megmondani a tutit, nem lehet feltalálni a spanyol viaszt, vagy egy überkirály ötlettel megváltani a világot.
A rendszer sajnos soha nem az emberrel foglalkozik, hanem a deficittel, a gazdasági világválsággal, és az egy főre jutó államadósság mértékével.
Kit érdekel az ember? Aki mellett elmegyünk, aki soha nem kellett senkinek és soha nem törődött vele senki. Vele mi lesz? Hagyjuk megfagyni? Vagy hagyjuk az aluljáróban fetrengeni, mert joga van hozzá? Nem. Egyik sem megoldás.
Svédországban (utálom, ha a skandináv jóléti rendszerrel példálóznak, mert úgy könnyű) kényszer gyógykezelés és teljes rehabilitáció működik ilyen helyzetekben, 80%-os hatékonysággal. Megfontolandó.
A lényeg, hogy nem lehet esetet kezelni addig, amíg azt nézzük, hogy ez mennyibe kerül. Majd ha tényleg érdekel minket, az ember sorsa, akkor majd visszatérhetünk erre a kérdésre. Mert azt az jelenti, hogy foglalkozunk majd az emberre is, a problémáival is egyénileg! A tömeges megoldások idáig is hatástalanok voltak és ezután is azok lesznek.
Szükség van egy sokkal specifikusabb ellátásra. Nagy probléma az utcára hajtott súlyos pszichiátriai betegek problémája is, akik gyógyszer és szakképzett ápoló személyzet nélkül róják az utcákat, nap mint nap. Drog és alkohol függők, akik semmilyen segítséget sem kapnak. Súlyos rákos betegek, akiknek még a végtisztességet sem adjuk meg, hogy legalább ne az utcán kelljen meghalniuk. És ott vannak a lakástalanok, akiknek csak egy átmeneti megoldás kell, hogy talpra álljanak és ott folytassák az életüket, ahol abbahagyták.
Kérdés, hogy akarunk-e változtatni, vagy sem? 
Ha nem, akkor még jó ideig nézegetnünk kell az aluljárók otthontalan, a személyiségüket már hírből sem ismerő embertársainkat, akik vagy megfagynak, vagy nem. Vagy éhen halnak, vagy nem. Vagy bemennek szállóra, vagy nem. Kevés élettörténetet ismerünk. De egy biztos, ők is anyától születtek és ők is meg fognak halni. Tehát sokban nem különbözünk tőlük.
Ha akarunk, akkor meg csináljunk már valamit! A rendszerről az a tó jut eszembe, ami a falu határában van, a Dunától nem messze. Tónak már csak erős túlzással lehet nevezni, de nem tesznek semmit azért, hogy helyre álljon a víz minősége, hanem belenyomnak minden évben egy csomó halat, ami aztán rohadt jól érzi ott magát, és a húsa is pont olyan, mint egy halé, amelyik egy pocsolyában élt. Na valahogy így képzeljétek el a rendszert, amit fenntartunk sok-sok magyar forintból, és a hatása elhanyagolható.
Ja és hogy kerüljük el mindezt, hogy mi ne jussunk oda? (A családi háttér a legmeghatározóbb, de most induljunk ki abból, hogy jelenleg minden rendben van körülöttünk.)
BESZÉLGESS A MÁSIKKAL ÉS SZERESD! Foglalkozz vele és ő is foglalkozzon veled! Beszéljétek meg a problémákat és ne egyből szakítsátok meg a kapcsolatot.
Röviden ennyi. Peace.
D.
