Lemerült a telefonom. Nem tudtam hazafelé zenét hallgatni. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, de a hallásom más kategória. Néha legszívesebben azt kívánnám, bárcsak ne hallanék, vagy meg tudnám választani, hogy mit.
Társadalomtudományi területen tanulok, tehát érdekel a többi ember. Anno, mikor a pályaválasztás előtt álltam, így tudtam megfogalmazni, mi az, amit tanulni akarok: valami olyat, hogy végre megértsem, miért olyan a társadalom amilyen és miért csinálják az emberek azt, amit csinálnak. Persze nem látok bele minden egyes embernek a fejébe, de az egyetemen magamba szívott információk tömkelege hozzásegít ahhoz, hogy észre vegyek és elemezzek helyzeteket, problémákat. Na jó, ez így elég uncsi, ugorjunk.
Mindenkinek ismerős lesz a helyzet. Felszáll a buszra egy ember. Pár másodperc múlva előveszi a telefonját, és elkezdi nézni a hívólistáját, vagy a telefonkönyvét. Rövid mérlegelés után kipécézi áldozatát és tárcsáz. Ugye ismerős? És ugye az is, ami ezek után jön. Legtöbbször a családtagokat hívják, ezek után jönnek a barátok, kollégák. Ha az első tárcsázott fél hamar leteszi a telefont, jön a következő. A beszélgetés fő mondanivalója lekorlátozódik arra, hogy: Szia! Mizu? Gondoltam megkérdezem mit csinálsz? Én ülök a buszon. Áhh te még dolgozol? És mi van a többiekkel? Aha, jó majd hívlak. A megállók számától függ, hány ilyen hívást hallgathatunk végig. Ez persze a BKV sajátossága.
De mi van a távolsági buszokon? Na ez az, amit nem ajánlok. Nem tudom mennyit jártok vidékre, én minden héten megteszem a kétszer két órás utat. Ha nincs nálad egy fülhallgató, vagy nem alszol el az ötödik kilométer után, valószínűleg elkezded magadat szidni, hogy miért nem egyel korábbi vagy későbbi buszt választottál, vagy miért felejtetted a másik táskádban a fülest.
Megtudhatjuk a családi drámákat, kinek kije halt meg, hogy tűri az özvegyi létet, milyen betegségei alakultak ki azóta és milyen gyógyszert írt fel éppen az orvos. Ez még a jobbik fajta sztori, csak itt van egy Level 1-ről- Level 3-ra való ugrás, mivel akinek ez a sztoritípus jutott, szeret hangosan kiabálva beszélni, mivel feltételezi, hogy ha ő nem hallja, mit mondd a másik, akkor a másik sem hallja őt. Persze ezt azzal beszéli meg, aki 1.5 óra elteltével a buszpályaudvaron fogja várni.
Ami a legjobb, a szexuális élet megvitatása barátnővel vagy baráttal. Általában buli után a legjellemzőbb, távolsági busznál a reggeli járatokon, BKV esetében az éjszakai járatokon lehet a legjobbakat hallani. Ugyebár akkor, mikor még friss az élmény. Persze itt is van aki ezt olyan hangosan tudja az ájfonjába üvölteni, hogy úgy is hallom, hogy maximum hangerőn hallgatom Papp Szabit.
De miért is van ez?
Tehát végül is arról van szó, hogy emberünk felszáll a buszra, majd elkezd szorongani, hogy mennyi ismeretlen ember között kell utaznia, ezért, hogy oldja a feszültséget, felhívja ismerőseit, ezzel megnyugtatja magát. Persze ezzel nyugtalanná teszi utastársait, akiknek van lehetőségük leszállni, ha már unják az érdekesebbnél érdekesebb sztorikat vagy keresnek valami zúzósabb számot a lejátszási listájában, hátha az majd elnyomja a hangzavart. Amit néha a másik metró kocsiban is kristálytisztán lehet hallani, ami stresszeli a többi utast, aki elkezd telefonálni. Ez az ördögi kör.
Megoldási javaslat egy főre:
-Egyre több a bicikli sáv, hajrá! :)
----
vagy marad a BKV surf* és a tudományos fantasztikus pop, maximum hangerőn.
----
*egyensúly megtalálásának próbája álló helyzetben a kapaszkodón csimpaszkodva, főleg az E buszokon jellemző magatartási forma
