ReflektÁl

Az elmúlt pár évben kis hazánkban a bulizási kultúra nagy fejlődésen ment át, körülbelül olyan léptékűnek mondanám, mint hogy az ősember lemászott a fáról. Persze ehhez pár tininek meg kellett halnia a West-Balkánban, hogy rájöjjenek, hogy a profitmaximalizás érdekében nem érdemes háromszor annyi embert beengedni a buliba, mint amennyi befér. Azért még most is lehet látni jócskán példákat a tömegnyomorra, de nem olyan nagy számban, mint régen. 

A zárt helyen való dohányzás megszüntetésének szintén nagyon örülök, mert eszembe jutnak a „régi szép idők”, mikor még szemcseppel jártam szórakozni, hogy kibírjam az estét a füsttel teli teremben. Az égési foltokról nem is beszélve, mikor a hering buliban többen úgy gondolták, hogy vicces égő cigivel tectonikozni. A buliból hazaérve pedig a ruhákat egyenesen a mosógépbe kellett dobni, hogy ne legyen reggelre az egész ház cigi szagú.
Ezek az idők szerencsére elmúltak.

De mi van most?

Ugye mindenkinek ismerős a női táskákban turkáló 50-es karú droid? Ahhoz hozzászoktam, hogy még mindig elkérik a személyimet, annak ellenére, hogy 6 éve felnőttnek számítok. De azt nem tudom elviselni, hogy egy zs kategóriás kocsmába sem engednek be, amíg meg nem mutatom a táskám tartalmát a bejáratnál ücsörgő úriembernek. Ha nem vagyok hajlandó, elkezdenek kötözködni, az ilyen helyeket egy ideje elkerülöm. 
Miért van szükség egy reptéri ellenőrzésre ahhoz, hogy az Akácfába bejussak, meginni egy 300 Ft-os sört? Attól félnek, hogy beviszem a 250 Ft-ért vásárolt kőbambit és ezzel csődbe viszem a helyet? 

Nem vagyok híve annak, hogy erdőbe fát vigyek, de ha mégis vinnék, mi lenne? Biztos azért megyek be a kocsmába, mert a kisboltban vett sörömet otthon nem tudom meginni, ezért azt a beltéren felállított sörpadokon akarom elfogyasztani, az otthoni kanapé helyett. Inkább megéri elvenni az emberek kedvét a bulizástól azzal, hogy egy gondolkodásban korlátozott senki, bármilyen jogi felhatalmazás nélkül belenyúljon a táskámba.

Értünk vannak vagy ellenünk?

Miért foglalkoztatnak a szórakozóhelyek biztonsági embereket? Több helyről azt hallottam, hogy ez a mi érdekünk, hogy fegyvert ne vigyenek be, és hogy odafigyeljenek a biztonságunkra meg mert a szabály az szabály. 
Ennek ellenére olyat keveset láttam, hogy az oda nem illő személyeket kiküldték volna a helyről.
Ellenben a Holdudvar biztonsági személyzetét láttam, ahogy egy külföldi meleg srácot szétvertek, mert be akart menni a kutyájával, amit nem engedtek. Persze angolul ezt nem tudták neki elmondani, hogy tilos bevinni kutyát, inkább leterítették a földre és rúgták őt is és a kutyáját is. Ezt biztos megtanulta egy életre, hogy a Holdudvar nem kutyabarát hely. 

A régi discos élmények bevillannak, mikor azt, aki elaludt a buliban, szépen kivágták a helyről, hogy otthon aludjon. Jogos, miért nem otthon alszik, és különben is semmi haszna nem származik belőle a helynek, ha már nem fogyaszt semmit.

Nem számít, hogy fiú vagy lány, kigyúrt vagy csont sovány. Nem elbeszélgetnek az ittas fiatalokkal, hanem verik őket.
Ez olyan nemzetközi dolog, minden nyelven ugyanaz, mindenki megérti. A konditeremben csak ebből a nyelvből osztogatnak nyelvvizsga bizonyítványt. A szórakozóhelyek pedig ezt keresik a legjobban. Tudok olyanról, hogy lányokat vertek el, mert összeszólalkoztak egymással, ők lerendezték azt, amit a lányok csak fenyegetésnek szántak. Azt viszont szó nélkül végignézték, ahogy több srác rúgta az egyedül védekezni próbáló fiút. 

Akkor mégis miért vannak?

A biztonságérzetem nem javul azzal, hogy az ajtóban már megfélemlítenek, és agresszívan lépnek fel, ha nem akarok engedelmeskedni. Ha eltűnik valami, azért a hely nem vállal felelősséget, a biztonságiaknak nem faladatuk elkapni az elkövetőt, de az igen, hogy még a borítéktáskát is ellenőrizzék, sikerült-e belerejteni egy üveg méregdrága whiskyt.

Mi szabályozza a munkájukat? Milyen jogi szabályozás vonatkozik arra, hogy bele kell egyeznem abba, hogy belenyúljon a táskámba és nekem jogom van-e megtagadni a kérését? Joguk van-e a részeg fiatalokat ütni, azért mert elmennek inni arra a helyre, ahol alkoholt árulnak, és ott berúgnak. (Aki tudja rá a választ, annak várom a kommentjeit!)

Persze, csúnya dolog inni, meg, ha iszunk, akkor is csak pálinkát, hogy erősítsük a nemzeti összetartozást, de ezt a logikát valahogy nem értem.

A lényeg, hogy erdőbe fát ne vigyünk, és ne kötözködjünk, mert a fejünk hamar a padlón koppanhat!

---------------------------------------

Jó szórakozást kívánok!

---------------------------------------

u.i.: Óriási respect a kivételeknek! 

Ha menekülnél, de nincs hova.

Hosszú idő után úgy éreztem, újra írom kell. Szakdolgozatomat a hajléktalanság témakörében írom, és most már ott tartok, hogy már csak össze kéne rakni az egészet. Sok érdekes emberrel találkoztam és készítettem interjút. Kollégákkal és kliensekkel egyaránt beszélgettem, faggattam őket a hajléktalanságról és a kivezető útról.

Sokak fejében a hajléktalanok azok, akiket látunk az aluljárókban, köztereken, a villamoson. Látjuk, ahogy tarhálnak, fetrengenek a földön a mínuszokban és utánad ordibálnak az utcán, ha csak 20Ft-ot adsz neki, vagy a kaját akarja hozzád vágni, amit jó szívvel adtál oda neki, mert kiírta egy táblára, hogy éhezem.

Igen ők is hajléktalanok, de nem csak róluk van szó. Az egyik interjúmban őket "Vadcsöveseknek" nevezte egy lakástalan férfi. Akiktől elhatárolódott, hogy ő nem olyan hajléktalan, mert fürdik, tud emberek között élni és ki fog jutni a helyzetéből.

Mikor a kollégáimat kérdeztem, hogy mi lehet a kiút a hajléktalanságból, mindenki azt említette, hogy bérlakások és munkahely. Viszont mikor rákérdeztem, hogy oké, aki a lakását elveszítette, mert éppen egy krízis időszak kellős közepén van, annak ez kiút, de mi van azokkal, akiket látunk az utcán? Velük mit lehet kezdeni? Mert ugye vegyük sorra, hogy mit tehet ebben az esetben egy szociális munkás? Vagy beavatkozik, vagy nem. Felajánlhatjuk neki a szállót, de ha nem akar, mi nem kényszeríthetjük arra, hogy ne az utcán töltse az éjszakát.

Akkor mégis mi a kiút? Van-e egyáltalán? És kell-e, hogy legyen? Vagy csak magunkat akarjuk megnyugtatni azzal, hogy úgy teszünk, mintha tennénk valamit? A társadalom egészét pedig miért érdekli, hogy tegyünk valamit? Egyszerű képmutatás, megfelelési vágy vagy valódi emberi szándék húzódik a rendelkezések, tenni akarás mögött?
Van elég férőhely? És milyen állapotban vannak ezek? Ki akar oda bemenni? Aki látott már ilyet, tudhatná, hogy ép eszű ember ide tényleg csak akkor teszi be a lábát, ha nem akar megfagyni. Beszéltem olyan hölggyel, aki csak a lakását veszítette el, ezért pár napot kénytelen volt a fapadon tölteni. Elmondása szerint mindenét elvették, kötözködtek vele. Hogy kik szállnak meg itt általában? Otthontalanok. 

Kik az Otthontalanok? Breitner Péter egy tanulmányában így foglalja össze: "Az otthon családot, szeretett emberekhez tárgyakhoz való kötődést is jelent, hátteret, amely hozzásegíti az embert, hogy kielégítse alapvető szükségleteit, és az otthonon kívül is egészséges kapcsolatokat tudjon kialakítani és fenntartani. Az otthonnélküliség különös tekintettel a kötődések hiányára, olyan apatikus, nihilista állapotot eredményez, amelyben a folyamatos, kiegyensúlyozott munkavégzés, tehát az önfenntartás sem lehetséges.”

Ezek fényében nem helytálló az a meglátás, hogy munkával és lakhatással el lehet tüntetni a csúnya hajléktalanokat az erre érzékeny szeműek elől.
Az a nagy helyzet, hogy ők szellemileg és fizikailag is le vannak épülve. Teljesen antiszociálisak, kapcsolataik időlegesek és többnyire érdekek mentén alakulnak ki. Létrejönnek csöves tanyák, (találnak egy romos, lakatlan házat, ahova beköltöznek, addig, amíg már számukra is lakhatatlanná nem teszik, vagy elzavarják őket onnan) kolóniák, vagy csak párok. Egy idő után viszont a legtöbbjük a magányos életmódra áll át. Ekkor már kerülik az emberek közelségét, képtelenek az alkalmazkodásra, és társuk csupán a függőségük. 

Egyetlen egy konstruktív ötletet hallottam az egyik kollégától, aki a Baptistáknál dolgozik, hogy ott működik egy konténer rendszer krízis időszakban, és oda olyan embereket várnak, akik nem férnek be a fapadra sem, mert olyan minimális szabályokat sem tudnak betartani, ami egy estére szól. Számukra ha lenne egy fűtött konténer egy matraccal bőven elég lenne, mert megmenthetné őket a megfagyástól. Ha ezt rendszeresen igénybe vennék és kialakulna bennük az alkalmazkodás egy kis szikrája, nagyobb eséllyel lehetne segíteni rajtuk.
Persze segíteni csak azon tudunk, aki ezt akarja és tesz is azért, hogy változás következzen be az életében. 

Minden ember önálló személyiség. Nincs két egyforma arc. Nincs két egyforma ujjlenyomat. Nincs két egyforma élettörténet. 

Ennek függvényében akármilyen programban, vagy intézményrendszerben gondolkodunk, hatástalan lesz. Erre kellett rájönnöm a kutatásom végére. Tehát a hipotézisem hibás volt. Nem lehet megmondani a tutit, nem lehet feltalálni a spanyol viaszt, vagy egy überkirály ötlettel megváltani a világot.

A rendszer sajnos soha nem az emberrel foglalkozik, hanem a deficittel, a gazdasági világválsággal, és az egy főre jutó államadósság mértékével.
Kit érdekel az ember? Aki mellett elmegyünk, aki soha nem kellett senkinek és soha nem törődött vele senki. Vele mi lesz? Hagyjuk megfagyni? Vagy hagyjuk az aluljáróban fetrengeni, mert joga van hozzá? Nem. Egyik sem megoldás.
Svédországban (utálom, ha a skandináv jóléti rendszerrel példálóznak, mert úgy könnyű) kényszer gyógykezelés és teljes rehabilitáció működik ilyen helyzetekben, 80%-os hatékonysággal. Megfontolandó. 

A lényeg, hogy nem lehet esetet kezelni addig, amíg azt nézzük, hogy ez mennyibe kerül. Majd ha tényleg érdekel minket, az ember sorsa, akkor majd visszatérhetünk erre a kérdésre. Mert azt az jelenti, hogy foglalkozunk majd az emberre is, a problémáival is egyénileg! A tömeges megoldások idáig is hatástalanok voltak és ezután is azok lesznek.

Szükség van egy sokkal specifikusabb ellátásra. Nagy probléma az utcára hajtott súlyos pszichiátriai betegek problémája is, akik gyógyszer és szakképzett ápoló személyzet nélkül róják az utcákat, nap mint nap. Drog és alkohol függők, akik semmilyen segítséget sem kapnak. Súlyos rákos betegek, akiknek még a végtisztességet sem adjuk meg, hogy legalább ne az utcán kelljen meghalniuk. És ott vannak a lakástalanok, akiknek csak egy átmeneti megoldás kell, hogy talpra álljanak és ott folytassák az életüket, ahol abbahagyták. 

Kérdés, hogy akarunk-e változtatni, vagy sem? 

Ha nem, akkor még jó ideig nézegetnünk kell az aluljárók otthontalan, a személyiségüket már hírből sem ismerő embertársainkat, akik vagy megfagynak, vagy nem. Vagy éhen halnak, vagy nem. Vagy bemennek szállóra, vagy nem. Kevés élettörténetet ismerünk. De egy biztos, ők is anyától születtek és ők is meg fognak halni. Tehát sokban nem különbözünk tőlük. 

Ha akarunk, akkor meg csináljunk már valamit! A rendszerről az a tó jut eszembe, ami a falu határában van, a Dunától nem messze. Tónak már csak erős túlzással lehet nevezni, de nem tesznek semmit azért, hogy helyre álljon a víz minősége, hanem belenyomnak minden évben egy csomó halat, ami aztán rohadt jól érzi ott magát, és a húsa is pont olyan, mint egy halé, amelyik egy pocsolyában élt. Na valahogy így képzeljétek el a rendszert, amit fenntartunk sok-sok magyar forintból, és a hatása elhanyagolható.

Ja és hogy kerüljük el mindezt, hogy mi ne jussunk oda? (A családi háttér a legmeghatározóbb, de most induljunk ki abból, hogy jelenleg minden rendben van körülöttünk.) 
BESZÉLGESS A MÁSIKKAL ÉS SZERESD! Foglalkozz vele és ő is foglalkozzon veled! Beszéljétek meg a problémákat és ne egyből szakítsátok meg a kapcsolatot.

Röviden ennyi. Peace.

D.

Lemerült a telefonom. Nem tudtam hazafelé zenét hallgatni. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, de a hallásom más kategória. Néha legszívesebben azt kívánnám, bárcsak ne hallanék, vagy meg tudnám választani, hogy mit. 

Társadalomtudományi területen tanulok, tehát érdekel a többi ember. Anno, mikor a pályaválasztás előtt álltam, így tudtam megfogalmazni, mi az, amit tanulni akarok: valami olyat, hogy végre megértsem, miért olyan a társadalom amilyen és miért csinálják az emberek azt, amit csinálnak. Persze nem látok bele minden egyes embernek a fejébe, de az egyetemen magamba szívott információk tömkelege hozzásegít ahhoz, hogy észre vegyek és elemezzek helyzeteket, problémákat. Na jó, ez így elég uncsi, ugorjunk. 

Mindenkinek ismerős lesz a helyzet. Felszáll a buszra egy ember. Pár másodperc múlva előveszi a telefonját, és elkezdi nézni a hívólistáját, vagy a telefonkönyvét. Rövid mérlegelés után kipécézi áldozatát és tárcsáz. Ugye ismerős? És ugye az is, ami ezek után jön. Legtöbbször a családtagokat hívják, ezek után jönnek a barátok, kollégák. Ha az első tárcsázott fél hamar leteszi a telefont, jön a következő. A beszélgetés fő mondanivalója lekorlátozódik arra, hogy: Szia! Mizu? Gondoltam megkérdezem mit csinálsz? Én ülök a buszon. Áhh te még dolgozol? És mi van a többiekkel? Aha, jó majd hívlak. A megállók számától függ, hány ilyen hívást hallgathatunk végig. Ez persze a BKV sajátossága.

De mi van a távolsági buszokon? Na ez az, amit nem ajánlok. Nem tudom mennyit jártok vidékre, én minden héten megteszem a kétszer két órás utat. Ha nincs nálad egy fülhallgató, vagy nem alszol el az ötödik kilométer után, valószínűleg elkezded magadat szidni, hogy miért nem egyel korábbi vagy későbbi buszt választottál, vagy miért felejtetted a másik táskádban a fülest. 

Megtudhatjuk a családi drámákat, kinek kije halt meg, hogy tűri az özvegyi létet, milyen betegségei alakultak ki azóta és milyen gyógyszert írt fel éppen az orvos. Ez még a jobbik fajta sztori, csak itt van egy Level 1-ről- Level 3-ra való ugrás, mivel akinek ez a sztoritípus jutott, szeret hangosan kiabálva beszélni, mivel feltételezi, hogy ha ő nem hallja, mit mondd a másik, akkor a másik sem hallja őt. Persze ezt azzal beszéli meg, aki 1.5 óra elteltével a buszpályaudvaron fogja várni. 

Ami a legjobb, a szexuális élet megvitatása barátnővel vagy baráttal. Általában buli után a legjellemzőbb, távolsági busznál a reggeli járatokon, BKV esetében az éjszakai járatokon lehet a legjobbakat hallani. Ugyebár akkor, mikor még friss az élmény. Persze itt is van aki ezt olyan hangosan tudja az ájfonjába üvölteni, hogy úgy is hallom, hogy maximum hangerőn hallgatom Papp Szabit. 

De miért is van ez? 

Tehát végül is arról van szó, hogy emberünk felszáll a buszra, majd elkezd szorongani, hogy mennyi ismeretlen ember között kell utaznia, ezért, hogy oldja a feszültséget, felhívja ismerőseit, ezzel megnyugtatja magát. Persze ezzel nyugtalanná teszi utastársait, akiknek van lehetőségük leszállni, ha már unják az érdekesebbnél érdekesebb sztorikat vagy keresnek valami zúzósabb számot a lejátszási listájában, hátha az majd elnyomja a hangzavart. Amit néha a másik metró kocsiban is kristálytisztán lehet hallani, ami stresszeli a többi utast, aki elkezd telefonálni. Ez az ördögi kör. 

Megoldási javaslat egy főre:

-Egyre több a bicikli sáv, hajrá! :)

----

vagy marad a BKV surf* és a tudományos fantasztikus pop, maximum hangerőn.

----

*egyensúly megtalálásának próbája álló helyzetben a kapaszkodón csimpaszkodva, főleg az E buszokon jellemző magatartási forma

A minap a szomszédban voltam. Tudtam, hogy ebben az országban sok dolog megtörténhet és azt is, hogy a falumban még inkább. 

Elképesztő, hogy 10.000 Ft egy óvodás és ugyanennyi egy kisiskolás havi menza költsége is. A szülő persze befizeti, mert nincs ideje főzni, meg különben is, ha a többi gyerek is a csoportban eszik, az ő gyereke miért maradna ki. Az anya legnagyobb meglepetésére a gyerek éhesen tér haza. Ez mégis hogy lehet, vetődik fel a kérdés.

Az óvónéni minden gyereknek szed fél kanál levest, persze ezzel nem is lenne baj, csak ez megy az iskolásoknál is. A nagyobb lány már jobban panaszkodik. Elmondása szerint, nemrég már elégedett volt, mert 3 db 5 cm hosszú spagetti tészta darab jutott a levesébe, annak ellenére, hogy húsleves szerepelt az étlapon. De így is boldog volt, mert az utóbbi időben elszokott attól, hogy egyáltalán tésztával találkozzon a merőkanálnyi levesében.

Az étlap hagy kivetni valót maga mögött. A levesek többnyire krémlevesek- porból, persze hús nélkül. Párszor a szüleim próba jelleggel egy hónapra befizettek menzára. Folyton úgy tértem be oda, mintha a fogorvosi rendelőbe kéne mennem, vagy oltásra várakoznék. Persze a hónap leteltével anyukám nem fizette be a következő havi díjat, mivel már a hónap közepétől inkább hazahordtam étel hordóban az adagomat és a szülők ették meg helyettem. 

Azóta a helyzet rosszabb lett. Emlékszem a por krumplikra, amit azért szerettem, mert szép csíkokat lehetett bele húzni villával, majd könnyen el lehetett kenni és ezt még párszor eljátszani. Tehát a porkrumplit még mindig előszeretettel alkalmazzák a menzán. Nem megy ki a divatból. Olyan, mint a Nyolc óra munka című szám, ami már akkor is szar volt, mikor megjelent, de valahogy mindig belefutok, még 2012-ben is. 
A legkedveltebb köret így a menzán még mindig torony magasan a PORKRUMPLI. A kislány otthon panaszkodott, hogy már megint az a rossz krumpli volt, és már mennyire unja. Az anyuka bement reklamálni, hogy ha falun élünk, és van több őstermelő, akitől kedvező áron lehetne burgonyát vásárolni, akkor miért nem tőlük szerzik be a köretnek való alapanyagot. 

A válasz egyszerű volt és tömör: Nincs, aki megpucolja.

Köszönöm szépen, gondolja magában ilyenkor az anyuka, akinek a gyereke azért marad éhes, és eszi a porból előállított köretet, mert egy üzemi konyhán nincs rá ember, vagy gép, aki 10-20 kiló krumplit megpucoljon. Felvetődik bennem a kérdés, hogy lehet, hogy manapság senki sincs megfizetve, de hogy lehet az, hogy már olyan munkákat sem akarnak elvégezni a munkavállalók, ami a feladatuk lenne. A konyhán úgy látszik manapság  már nem pucolják a burgonyát, hanem inkább instant porokból kotyvasztanak valamit. 
Kis családom nem tudom mit szólna, ha a jól bevált köret helyett egyszer meglepném őket egy ilyen maszlaggal. Én biztos néznék nagyokat, ha anya a vasárnapi ebédnél felszolgálná. 

De ez a legkisebb gond. Az anyuka folytatta a panaszkodást. Az ovis elmondása szerint a tízórai egy fél vajas kifli, az uzsonna egy fél szelet kenyér 2 db sárgarépa szelettel. Jó, elismerem, egy óvodás nem eszik annyit, mint egy hízó, de azért ennél mégis csak többet igényel. Továbbá kiderült az is, hogy mikor lekváros gombóc van a menzán (gondolom itt arra a mirelit borzalomra kell gondolni, amiről csak akkor tudom eldönteni, hogy milyen ízű, mikor megnézem az étlapot, vagy a csomagolását, mert annyira borzasztó a töltelék) az eddigi 4 helyett már csak 2 jár a fiataloknak. Legalább nem híznak el, de mondjuk jól sem laknak.

Az anyuka tett egy próbát. Vett egy olyan étel hordót, amilyet még soha nem láttam. Három részes és egyesével kb. 3 dl folyadék fér bele. Mikor beteg volt a három gyerek, ezt adta le reggel, a három névvel, hogy elvitelre kéri az ebédet. Láss csodát, 3 adag étel belefért. A leves, a főzelék a hússal, de még a kenyér is.

A sztori röviden ennyi. Ami rávett arra, hogy írjak, az az, hogy ezért havi 10.000 forintot kérnek el, gyerekenként. Megértem, hogy drága az élelmiszer, meg profitot is kell termelni. De lehetne máshogy is. 

--

Ja és tudjátok mi a poén?
Az anyuka a napokban mikor ment a lányáért, látta, hogy a menza vezetője, egy üveg tálban ránézésre 30 db rántott húst tesz be a biciklije kosarába. Biztos nem kellett a gyerekeknek. 

Minden gyerek lakjon jól.

--- és ne a konyhás malaca---